Több mint egy évtizede ismerjük egymást. Számomra ő a klasszikus népművelő: miközben nagyszerű dolgokat talál ki, szervez és koordinál, sosem tolakszik előtérbe, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne határozott véleménye, amit akár szenvedélyesen is közöl, ha megkérdezik.

A Marczibányi Téri Művelődési Központban fut egy ideje a Diákszínházi esték című sorozat. Mikor és hogyan indultatok?

Régebben is voltak próbálkozások ehhez hasonló programok szervezésére, hiszen mi a gyermekszínjátszás, a drámapedagógia és a színházi nevelés központjának tartjuk magunkat, így máskor is helyet adtunk már a diákszínjátszásnak. De a tavalyi évtől végre minden hónapban módunk van megrendezni egy-egy alkalmat, mert támogatást kaptunk a Nemzeti Kulturális Alaptól. Az előadást mindig szervezett beszélgetés követi, de olykor feldolgozó foglalkozás vagy tréning is kapcsolódik hozzá.

Milyen koncepció mentén válogattok? Kiket szeretnétek megszólítani?

Olyan színházat szeretnénk kínálni, amelyben diákok játszanak diákoknak. Elsősorban a felső tagozatosokra és a középiskolásokra gondolunk itt, de biztos lesz majd a repertoárban más korosztály is, hiszen tavaly is volt olyan csoport, amelyben többségében már egyetemisták vettek részt. Az éles határ megvonásánál fontosabb, hogy valamilyen szempontból minőségi legyen az előadás, tükrözzön akár formagazdagságot, vagy eszközrendszerében újat, kreatívat mutasson fel. Erre biztosíték, hogy olyan előadásokat hívunk meg, amelyek valamilyen fesztiválon már megmérették magukat. Tavaly a Magyar Művek Szemléjén, a Kaleidoszkóp Versfesztiválon és az Országos Diákszínjátszó Találkozón arany vagy ezüst minősítést kapott előadások szerepeltek a programban. A gyerek- és diákszínjátszás olyan műfaj, ami nagy tömegeket mozgat meg, hiszen szinte minden iskolában vannak színjátszó csoportok, akár ha csak az ünnepi műsorokra gondolunk. Ezért érdemes szerintem kiemelni azokat, akik jól csinálják, hogy ebből mindenki inspirációkat kaphasson.

A tavalyi sorozatban Schilling Árpádot kértétek fel moderátornak, aki színházi emberként, ugyanakkor nyitott és kíváncsi érdeklődőként kérdezett az előadások születéséről. Idén Gáspár Máté, a Krétakör produkciós vezetője a beszélgetőtárs. Hogyan sikerült megnyerni őket erre a feladatra?

Schilling maga is diákszínjátszóként kezdett a színházzal foglalkozni, aztán itt, nálunk mutatta be az egyik korai előadását, a Teatro Godot-t, amely meghatározó élmény volt számomra, mert azt éreztem, hogy ilyen előadásokért érdemes élni, és ilyen előadásokat érdemes gondozni. A következő évben Szakall Judit, az akkori igazgatónőnk színjátszósaival, az Origóval készítette a Vérnászt, amely szintén hatalmas siker volt. A Színművészeti Egyetem rendezői szaka és a Krétakör csak ezután következtek. Erről Árpád soha nem feledkezett meg, és minden lehetséges fórumon elmondja, hogy honnan indult. Ezért is volt fontos az ő személye: mindenféle szakmai piedesztál nélkül egy olyan ember beszélgetett a témáról, aki a saját bőrén is megtapasztalta a diákszínjátszó létet, így megjegyzései őszintének és hitelesnek hatottak a játszók és a pedagógusok számára egyaránt. Idén pedig Mátét hívtuk, hasonló megfontolásokból, hiszen tőle sem idegen a színházcsinálásnak ez a formája, s nagy rálátással bír a kortárs színház világára. Már vele is több programon találkoztunk korábban itt a Marczibányi téren.

Térjünk vissza hozzád: szeretném, ha arról is mesélnél, hogy te hogyan keveredtél ebbe az egész történetbe, hol vannak a te gyökereid?

Tizenötödik éve dolgozom a Marczibányi téren, én is drámapedagógus vagyok és színjátszó csoportom is van itt a házban. Emellett kezdettől részt veszek a fővárosi gyermekszínjátszó találkozók szervezésében, nálunk vannak az elődöntők, és sokszor én szervezem a gálaműsort is, és a színházi nevelési programok is hozzám tartoznak. Amúgy gyerekkoromban én is mindig indultam szavaló versenyeken, és különböző ünnepi műsorokban vettem részt. Ez hozzá tartozott az életemhez a gimnáziumig, még a férjemmel is egy ilyen diákszínpadon ismerkedtem meg, ő zenélt, én pedig játszottam. Aztán gyógypedagógusként kezdtem dolgozni egy kisegítő iskolában, és úttörő csapatvezető lettem. Akkor a fegyveres erők napjától november 7-éig minden műsort én csináltam. Nagyon szerettem, a gyerekek is szívesen vettek benne részt, és a kollégáim is elfogadtak. Akármelyik osztályba küldtek helyettesíteni, játszottam a gyerekekkel. Aztán teljesen véletlenül meghallottam, hogy gyermekszínjátszó rendezői tanfolyamot indítanak a Népművelési Intézetben, ahol olyan emberek tanítottak, mint Keleti István, Montágh Imre, Mezei Éva és Gabnai Katalin. Nagy szerencsém volt, hogy ettől a generációtól tanulhattam.

Említetted, hogy saját csoportot is vezetsz.

A Kaktusz tavaly ünnepelte huszadik születésnapját, és nekem külön szerelem, mert a pályázatok írása mellett egy olyan szakmai feladat, amiben feloldódhatok. Húsz körüli létszámmal dolgozunk, év elején van mindig mód kapcsolódni a csoporthoz, így azok, akik ebben a közegben jól érzik magukat, szívesen csatlakoznak. Nem tartunk felvételit, mert nem színitanoda vagyunk. Idén második éve Sereglei Andrással visszük a csoportot, tavaly ezüst minősítést kaptunk a Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Fesztiválon egy életjátékkal.

Ebben is szerencsés vagyok: nem kell máshova befizetnem hatalmas összegeket, hogy kikapcsolódjak és tanuljak, hanem mindaz, amit szeretek, a munkaköröm része. És akármennyire is körmömre ég egy-egy pályázati elszámolás, akkor is tudom, hogy helyt kell állnom a foglalkozásokon. Így minden reggel úgy kelek fel, hogy örömmel megyek dolgozni.

Egy utolsó kérdés: szerinted mi a titka a Marczinak? Miközben sorra zárnak be művelődési intézményeket, ti éltek és virultok.

Jó helyen, jókor, jó emberek gyűltek és gyűlnek össze máig. Sokunk szerint a Marczibányi tér hírnevének megteremtése Szakall Judit érdeme, aki harmincöt éve, amikor átvette a házat, és azután is olyan embereket gyűjtött a holdudvarába, akik fantáziadúsak, mernek álmodni és kreatívak. Ezt folytatja Németh Kati, aki Judit nyugdíjba menetele után lett az igazgató, és aki – Judithoz hasonlóan – minden évad kezdetekor megkérdezi, hogy mi az, amit szeretnél leadni, továbbcsinálni vagy kipróbálni a következő évben? Hány olyan munkahely van ma, ahol ezt megkérdezik tőled? Másfelől persze ebben a nagyon felpörgött, sokszínű kulturális közegben egy művelődési háznak is meg kell találnia a maga arcát, a maga közönségét. Mi igyekszünk olyan készségfejlesztő tevékenységi formákat nyújtani a csecsemőkortól gyakorlatilag tizennyolc éves korig, amit itt a házon belül végezhetnek a gyerekek, ha tetszik, reggeltől estig. És nagyon fontos a foglalkozások minőségi tartalma, hogy valóban értéket közvetítsünk feléjük. De olyan nüanszok is rengeteget számítanak, hogy például a műszaki személyzetről mindig olyan visszajelzéseket kapunk, hogy ilyen türelmes és szolgálatkész csapattal még nem találkoztak. Az is művészet, hogy az ember megtalálja a megfelelő embereket; nem elég vezetőként nagyot álmodni, olyanok kellenek, akikkel ezt az álmot meg is lehet valósítani.