Nagyon dicséretes vállalkozásnak lehetünk tanúi és haszonélvezői a Káva Kulturális Műhely és az anBlokk Egyesület jóvoltából. Arra tesznek kísérletet, hogy a Magyarországon fokozatosan előretörő drámapedagógiát új és újszerű elméletek segítségével biztosabb alapokra, filozófiailag, pszichológiai szempontból, sőt pedagógiailag is kidolgozottabb kontextusba és gazdagabb dekódolási lehetőségek közé helyezzék. Az elsősorban pedagógiai és gyakorlati alapokon nyugvó törekvést ugyanis idáig kevéssé pozícionálták az ismeretelméleti, illetve társadalomtudományi gondolatrendszerekhez képest. A sorozat segítségével a „drámás” tanárok egy olyan szaktudományos hátteret kaphatnak, amely meggyőző lehet egy, a gyakorlattól távol álló teoretikus elemző számára is. Az első három kötet három különböző szempontrendszerrel ismerteti meg az olvasókat, miközben végig a drámapedagógia eszközrendszerét kívánja fókuszban tartani.

Az első kötetet a szerkesztők a konstruktivizmus teoretikus felvetései alapján a színház-pedagógia megalapozására szánják. Az első cikkben Elisabeth Murphy ismeretelméleti és tudatfilozófiai-tanuláselméleti megalapozását kívánja adni a még gyermekcipőben járó és ellentmondásokkal küzdő konstruktivista elméletnek. A konstruktivizmus azt állítja, hogy nincs objektív és abszolút igazság vagy akár valóságkritérium, amely egyszerűen lediktálható és a megszokott tanítási módozatokkal átadható. Ami viszont elsajátítható, az az egyén által konstruált, személyes tudás, amelyet individuálisan hozunk létre. Bár a cikk apróbb ellentmondásokba ütközik, mert az elmélet néhány aktivistája és megalkotója különböző állásponton van a tanár szerepét illetően, de lényegét tekintve kirajzolódik, hogy az új feladat szerint a pedagógus „edző”: útbaigazító, megfigyelő vezetője a tanulásnak, ahol a diák (néha a tanár maga is) gyakornokként a saját igazságát építi interaktív módon. A tanár segít, bátorít, irányít, hogy az élményszerűséggel a valós tudás közvetlenül lehessen hozzáférhető, megalkotható. Az órán a gyerekek problémákat oldanak meg, amelyeket egyeztetnek a korábbi tudásukkal, így az eredmény magasabb szintű végiggondolás, jelentéskonstruálás lehet. A második cikk – Arthur L. Dirks tollából – a kritikai gondolkodás fogalmát vezetné be a korábban vázolt keretek közé, hogy ezzel is tisztázza a diák optimális tanulói magatartását. A gyakorlati példán – „Mi a művészet?” – keresztül jobban értelmezhetővé válik az elmélet, bár egy példa talán nem elég, és a rendszer sem elég kidolgozott. A harmadik cikk – Takács Gábor írása – sokkal gyakorlatibb és ezáltal kézzelfoghatóbb, mint a korábbiak, így ezt javaslom leginkább tanulmányozásra.

A második kötet, ha lehet, még izgalmasabb problémákat boncolgat, mivel a társadalmi performanszok és a színházi nevelés kapcsolatát szeretné felmutatni. A koncepció szerint a modern társadalmak is rendelkeznek rítusokkal, sőt olyan rítusszerű performanszokkal, amelyek alapvető szimbolikus jelentéssel bírnak. Ezek nem csupán a társadalomtudós számára hordoznak jelentős információkat, hanem minden társadalmi réteg számára, illetve az említett aktusokat mindenki gyakorolja és elemzi is, még ha eddig ezt nem is tudományos alapokon tette meg. A társadalomszociológia a színházi eszközök elemzéséből levezetheti a társadalmi performanszok értelmezését. „A színházi nevelést társadalmi performanszként értelmezve a foglalkozások a társadalmi, kulturális jelenségek összesűrűsödésének és megmozdításának terepévé válnak […] alapvető társadalmi képzetek és jelentések működését mutatják be, viszik színre, egyben felmutatva a színre vitt jelentésekre való rákérdezés, reflexivitás, a kritika és a kimozdítás lehetőségeit is.” Hogy ez milyen elméleti alapokon érthető meg, illetve a színház milyen trükkökkel él, hogyan működik mint társadalmi performansz, az kiderül Jeffrey C. Alexander revelatív cikkéből.

A sorozat harmadik része úgyszólván kifejti az előző kötet teoretikus tartalmait egy konkrét színházi nevelési program (TIE – Theatre in Education) gyakorlatán keresztül. A Káva Kulturális Műhely A hinta című foglalkozásának esettanulmányait kapjuk értő és pontos elemzésekkel, illetve spekulatív alapokkal. (A foglalkozás menete elolvasható ugyan, de mindenkinek ajánlanám a munka megtekintését élőben is, mert a drámatanárok kiváló produkcióját és a gyerekek reakcióit mint társadalmi performanszt csak így kaphatja meg és értékelheti igazán.) Egészen meglepő tanulságok, érdekes élmények és csoportos, illetőleg tanári tapasztalatok zárják a sorozatot. Ebben a leginkább személyes és helyenként megdöbbentő könyvecskében Horváth Kata – aki Takács Gáborral együtt a sorozat szerkesztője is – írásai segítenek a gyakorlatban is értelmezhetővé tenni a néhol bizonytalan elméletet.