Egy diákoknak szóló előadásnál megszívlelendő szempont, hogy az ő nézőpontjukból lássuk bemutatva a színpadi történéseket. Kiváló alapanyag erre Peer Krisztián Szorongás Orfeum című darabja. A fiatal életnek éppen arról a szakaszáról tudósít, ahol az ember már-már leválik a szüleiről és megszabadul az iskolától, és már-már önállóan alakítja az életét: bulizik, drogozik, dolgozgat, örül és szenved, szorong az élettől, a kapcsolatoktól, a hiányzó lehetőségektől, saját frusztrációitól, mindentől. A varieté műsorához hasonló rendszerben sorakozó jelenetek nem egy lineáris történeten vezetnek végig, hanem különböző életkorú és -helyzetű szereplők pillanatképeit villantják fel, de ezekből az érzékenyen megragadott felvillanásokból voltaképpen egy életút kezdő lépései bontakoznak ki, ha úgy tetszik, éppen az, amit egy középiskolás átél a felnőtté válásig. Tanárnő-anyák beszélgetnek valami házibulin a gyereknevelésről; tanára gonoszkodik a javítási lehetőségért bármire kapható lánydiákjával, majd megcsókolja; fiatal nő csap össze egy üzlet biztonsági őrével, mert úgy érzi, tolvajként figyeli, mire az őr szerelmet vall neki; egy drogos csaj lázad a világ ellen; valami multi rendezvényén bohóckodó fiú sajátos agresszióval fedné fel gyengéd érzelmeit munkatársának; egy belső és egy külső feszültségben tomboló pár ütközik meg külön-külön egymással baráti vacsorájukon; fiú és lány csörög egy partyn, de a felszínes dumák mögül a belső gondolatok is színre kerülnek; egy srác nyavalyog a szeretkezés után, hogy nem érzi magát elég jónak; majd ugyanő száll vitába a világgal, mert sem a barátnőjét, sem a taxist, sem a lejmolókat nem érzi eléggé emberközelinek; végül egy anya és fiatal felnőtt fia tépdesi egymás lelkét, mert az életük nem úgy alakul, ahogy szeretnék. Csupa szellemes megfigyelés minden tragikus vagy komikus színt mutató jelenet, remek párbeszédekben váltakozik bravúrosan a szleng és a rapstílus egy költőibb nyelvvel, s a jeleneteket verses átvezetések kötik össze, amelyek még inkább feloldják, még önreflexívebbé teszik a darab közvetlen hangütését.

Perényi Balázs rendezése a sziporkázó varázslatot egy pergő esztrádműsor világába helyezi. Kárpáti Péter dramaturgiai beavatkozása kiemeli az epizódokat az eredeti darab Kánaán-tévébe illesztett keretéből, Balázs Juli díszlete pedig egy minimalista játékteret komponál, amely gyakorlatilag bármely iskola közösségi terében felállítható, hiszen mindössze a nézők által két oldalról közrefogható színpadrész egymással szembeni oldalára állít streetartos miliőre pingált paravánokat. Innen lépnek elő a játszók, akiknek alakítását csak a legszükségesebb kellékek, ez-az, székek, egy univerzálisan felhasználható láda egészítik ki. A darab látványvilága nem lényeges, van ugyan pár koreografált jelenet, például a cirkusz, ahol a szereplők különböző mutatványokkal rukkolnak elő, de mindennek a metaforikus értelme az érdekes, ahogyan a karakterek valójában a személyiség- és történettöredékeiket viszik a porondra. A képben való fogalmazásnál fontosabb a jelenetek belső intenzitása.

A fiatal színészek kirobbanó szinten teljesítenek. Csupa energikus jelenlét minden figura. Nem tudom, mióta dolgoznak közösen Perényivel, de igazi társulati összjáték születik Bagaméry Orsolya, Telekes Péter, Császár Réka, Drága Dia, Jobbágy Kata, Kardos János, Kulcsár Balázs, Németh Fruzsina; Rakottyai Katalin, Sándor István, Szakács Hajnalka, Vig Ágnes és Molnár Gusztáv színészi közösségében. Borzasztóan erős pillanatokat produkálnak, nyilván van némi előképzettségük, egyikük-másikuk ismerős is színész oskolákból. Hiteles alakításaik mögött elképesztő koncentráció és figyelem áll. Csak csemegézni tudok a remek pillanatokból. Ahogy egy fiú és egy lány csápol a mögöttük elhelyezkedő férfi és női kar szájbasszusára, s miközben a táncolók kamaszos nyegleséggel próbálgatják a közeledést, kórusaik saját belső gondolataikat kommentálják, de viszonyba is lépnek fizikai valójukkal: buzdítják és leszúrják „magukat”. Ahogy az anya takarít kiábrándult fia körül, és szépen lassan rájuk telepszik, közéjük férkőzik a másik meg nem értése. Ahogy a fiú pökhendin válaszolgat a barátnőjének, filozofikus hangulatban fikázza a taxist, mint a világ szolgaszemélyzetét, majd a két agresszív lejmoló csajt osztja ki, és beszél-beszél, próbál felülkerekedni a helyzeteken, de energiája mögül kikandikál a kétségbeesés is, a görcsös igyekezet, hogy valahogy uralma alatt tartsa lúzer, szétfolyós életét.

Közel kerülnek azok a problémák, amelyekről alig szoktunk beszélni a mindennapokban. A színházi helyzetek akár afféle pszichodrámának is tekinthetők, ahol tabunak minősülő témák kerülnek felfejtésre egészen pontosan elemzett szituációkban. De ne gondoljunk valami szikár tézisszínházra, a szereplők a reális helyzetekben magától értetődően találják meg a humoros pontokat, valamint remekül zenélnek és énekelnek a Kovács Áron Ádám remek zenei témáit variáló összekötő számokban. Még ha a szöveget sokszor nem is lehet kivenni, a lendület, amivel a szereplők előadják a dalokat, visz magával ellenállhatatlanul. Nem is nagyon áll ellen az V. Gyermekszínházi Szemle diákközönsége, hanem megbabonázva figyel, szorosan együtt él a színpadi világgal.

A szerző az előadást 2009. május 11-én a Marczibányi Téri Művelődési Központban látta.

Kapcsolódó anyagok

Az előadás honlapja

Kapcsolódó anyag

• Kötélhinta és védőháló