Hangzatosan azt is mondhatnám, a „diákszínjátszásból” katapultálta magát a „profi színház” világába (az idézőjelek az óhatatlan leegyszerűsítésnek szólnak), az igazsághoz hű megfogalmazás azonban a következő: diákszínházi és drámatanári tapasztalatait szívós munkával építette-építi be „kőszínházi” működésébe Vidovszky György. A tavaly nyár végi, a dublini Peacock Theatre-ben rendezett Szentivánéji álommal együtt öt bemutatója volt a most lezáruló színi évadban: az Istentelen ifjúság (Bárka Színház), a Don Quijote (Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház), A tavasz ébredése (Karinthy Színház) és a Lila története (Kolibri Színház). Ez az évad volt a témánk.

Mennyiben játékszere az egyén a korszellemnek, és mennyiben van lehetősége a szabad cselekvésre, saját boldogsága keresésére? Tartalmilag ez a kérdés kötheti össze rendezéseidet az évadban. Egyetértesz ezzel?

Ezt én csak utólag láthatom így. Amikor darabot választok, semmilyen ív nem rajzolódik ki a fejemben az egyes előadások között. Nyilván ösztönösen ezek az alapvető drámai konfliktusok érdekelnek. Az Istentelen ifjúság középpontjában például egy tanár áll, de mellette diákjai problémái is megjelennek, akik a felnőtté érés korszakában vannak. A tavasz ébredése főképp három kamasz viszonyulását, válaszát mutatja az őket körülvevő prüdériára, mellébeszélésre, kommunikációhiányra. Az ember él a saját környezetében, és olyan nehéz elfogadhatóan viselkedni. Az „elfogadhatótól” eltérőt pedig a legkülönbözőbb módokon fojtja meg a közeg.

Élesebben fogalmazva az eredeti kérdést: mintha ezek a hősök szabadságharcot vívnának a korszellem ellen. Az Istentelen ifjúság tanárjában az a különleges, hogy tizenévesekkel vívja ezt a bizonyos küzdelmet, akik önmagukon kívül saját szüleiket, nevelőiket is játsszák, jeléül annak, hogy a hitleri kor agymosásában felnőtt és gyerek teljesen egy anyagból van gyúrva. A két szint között pedig ott a lány, a nő (az egyetemet most befejező Réti Adrienn látható az összes női szerepben).

Ráadásul a legfontosabb szerepében, Évaként világokat megmozgató ereje van. A diktatúrák paternalista, militarista férfivilágában ő a kiismerhetetlen, zavaró elem. A társadalmon kívüli Évával való találkozásig minden az autoriter sémák szerint történik a cselekményben, akkor azonban megnyílik annak a szabadságnak a kapuja, ami felé tudatosan vagy tudattalanul a hősök törekednek.

Úgy tűnik, te nem képviseled azt a formalizmust, mely manapság még a jelentősebb színházi rendezők közül is sokaknak a sajátja. Nálad a nagyon erős forma mindig a téma belső magjának kifejezésére szolgál, a kísérletezés erre irányul. Az alkotói folyamat érdekel, ahogy erre a formára rátalálsz.

Ez részben csapatmunka eredménye. Don Quijotét – a regényt olvasva – abszolút művészként képzeltem el, olyannak, aki választott szerepét nem csak meghatározott körülmények között játssza. Olyan, mintha annyira benne élne egy festményben, hogy számára az nem ér véget a keretnél, hanem továbbfesti a kereten túlra. Innen a papírfalra festés motívuma. Cervantes szerint Don Quijote világa nem az igazi lovag- vagy trubadúrkoré, hanem a lovagregényeké, tehát egy képzeletbeli világ, az emberi kreativitás szüleménye, a műalkotás maga. Don Quijote olyan totális művész, aki magára keni a szerepét. A tartalmi tényezőkön túl: a beregszászi szegény színház. Én pedig amúgy is mindig használható, bemozogható, nem pedig díszként funkcionáló tereket keresek, melyek mankóként szolgálnak a jelenetépítésben is. Az az izgalmas, ha ezzel a második, a formai megoldásból következő réteggel kapcsolatban történik valami.

Jó esetben a két szint eggyé válik. A „festettem egy világot magamnak” a cervantesi mű lényegét közvetíti.

Amikor a végén Don Quijote leszaggatja a festett falakat, az ugyanebbe a logikába illik bele. Csak úgy tud megszabadulni az „őrületétől”, ha szétrombolja az önmaga teremtette világot, mely nem alkalmas az életre.

És a jég az Istentelen ifjúságban?

Az elemzés eredménye. Abban az előadásban jelszerűbben, expresszívebben akartam fogalmazni. A regényben szó esik a „Halak koráról”, amikor hideg van, megfagy a lélek. A megfagyott lelket pedig hogyan lehet színpadra vinni? Jég formájában. Innen jött a többi ötlet: például a lőgyakorlat jégkockákkal. A Lila története díszletvilágában viszont a Kolibri Pince jellegét vettük alapul, mely jól illett a külvárosi fiatalok életmódjához, történetükhöz. A kidobott, zsákutcába tett metrókocsi tükrözi az ő szubkultúrájukat, „földalattiságukat”.

Ha már ennél az előadásnál tartunk: a Lila története trágár nyelvezetéből, pornográfiába hajló helyzeteiből – anélkül, hogy ezeket eltagadnád – valami furcsa költőiség csiholódik ki. Általában jellemző a rendezéseidre, hogy erős, drasztikus élettények – A Legyek Ura borzalmai például – bizonyos mértéktartással, visszafogottsággal jelennek meg bennük. A stilizáció segítségével haladod meg a naturalizmust. Gondolom, ez tudatos.

Persze, de ez ugyanakkor egyfajta hiányosságomnak is tekinthető, hogy nem találom meg azokat a praktikus körülményeket, melyek egy drasztikus, „egy az egybeni” megoldást is érvényessé, előadásról előadásra reprodukálhatóvá tudnának tenni. A próbák során ezeket gyakran elvetjük, mert úgy érzem, hogy egyszeriek, megismételhetetlenek. A nagyobb fokú stilizáltság viszont segít. Én jobban szeretnék számítani a néző képzeletére, asszociációira, melyekkel kiegészíti a látottakat. A kihagyást, a ki nem mondottat, a meg nem mutatottat egyre hatásosabbnak tartom. A próbákon gyakran mondom azt, hogy „lőjünk mellé!” Az az érzésem, hogy ha mellé célzunk, nagy eséllyel akkor fogunk a kapuba találni.

Mintha tartalmilag és hatósugár tekintetében is egyre tágabb körben dolgoznál…

Kicsit bátrabb, magabiztosabb vagyok, de mindig kétségekkel. Ez egy erősen rutinszerző évad volt, az annak megfelelő hátrányokkal is. Kevés idő jutott egy-egy előadásra. Mindenesetre ha nagyobb az elvárás, ha nagyobb a teher, azt szeretem. A következő feladatom a Bárkán a Zendülők című Márai-regény adaptációja: nagy enciklopédia. Nem annyira ismert mű, de erős történet, ifjúsági tematika, de sok felnőtt szereplővel. Hálás vagyok azért is, hogy a jövő évadbeli munkám a Kolibri Színházban már nem külföldi alapanyag, hanem Tasnádi Istvánnal írunk egy mai magyar történetet. Remélem, ezek némi fejlődést is jelentenek, miközben a feladatok meg nyomasztanak. Kiszolgáltatottság rávenni színészeket, hogy csináljanak valamit, amit majd a közönség megítél. Ha pedig működik az, amit létrehozunk, csodálatos a célba érés, hogy több száz emberrel kommunikálhatunk egyszerre. A Legyek Ura például valóságos tömeghez, 25 000 nézőhöz jutott el. Nekem nagyon fontos, hogy mit gondolnak az előadásokról. Talán ezért is nem megyek extremitásokba.

Én a mértéktartást dicsérőleg értettem. Talán csak A tavasz ébredése egyébként nagyon jó színrevitelében – mely a költői átlényegítést tekintve gyönyörű eredményeket hozott – éreztem olykor bátortalanságot ahhoz képest, amennyire húsba vágó Wedekind.

Ez igaz. Annyi mindenen múlik egy előadás végeredménye. Függ a közegtől, attól, hogy egy más színpadi térben hogyan találja meg az ember önmagát. Vannak hiányérzeteim, majd meglátjuk, jövőre hogy megy az előadás.

Megütötte a fülemet az, amit korábban mondtál. Hogy kiszolgáltatottság rávenned színészeket valamire, amit majd a közönség megítél. De hiszen ez maga a rendezés! Ha egy rendező rá tud kérdezni arra, ami a rendezés alapszituációja, az örömtelien furcsa.

Ez egy közös játék, amelyben emberi viszonyok működnek. Egyrészt embereknek akarunk érzelmi-érzéki-szellemi élményt nyújtani. Másrészt én tisztelem, értékelem azt, aki vállalkozik, és nyitott arra, hogy egy előadásban színészként részt vegyen, mint ahogy neki is énbennem inkább a törékeny és gondolkodó embert kell látnia, mintsem a diktátor rendezőt.

Kapcsolódó anyag

• Emberi jégkorszak