Mit kérdeznél, ha megtehetnéd? Másképp csinálnád? Okosabb lennél? Magabiztosabb? Hogy mondanád el azt, amit nem lehet? Fontosabb-e egy fiú életében egy futó kaland egy komoly kapcsolatnál? Vannak-e érzései egy király-apának? – Ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel a Káva Kulturális Műhely Bábok című színházi nevelési foglalkozása alatt.

Romankovics Edit, a program vezetője. Nyitott, segítőkész, abszolút profi.

Kecskés Karina mint vendégszínész. Visszahúzódó, óvatos, de jókor, jó helyen száll be mindig, ha már muszáj.

Kardos János Leonce-ként a történet abszolút főszereplője. Nincsenek határok, melyeket át kellene lépnie. Be se száll, vagy ki sem száll belőle?

Gyombolai Gábor ezerrel pörgő, kíváncsi-magabiztos-tudatos-hatékony. Szerepileg is, emberileg pláne.

Némajátékkal kezdődik. A szinte üres teret alul fekete-fehér váltakozású borítás fedi. Négy négyzete nem kap semmiféle hangsúlyt, míg a hátsó takaróelemek fehérjét, és ezzel együtt főhősünk életét elegáns királyi ezüst minta zárja-keretezi be. Leonce (akiről ugye ekkor még mit sem tudunk) leráncigálja magáról öltönyét, alatta laza, mai fiatalok divatját viseli. Tekintete közönyös, életunt, mozdulatai, stílusa szintén nem egy belevaló srác képét tükrözik. Rögtön ezután beszélgetés, érdeklődő tekintetek pillantanak a még megszólalni nem igazán akaró diákokra. De nem kell sok idő ahhoz, hogy egyre jobban kibontakozzanak, hogy sejteni lehessen, mit miért mondanak, vagy nem mondanak, hol nevetnek és kin nevetnek, vagy hogy mikor, miért lesz egyre nagyobb a csönd. Utóbbiból azért kevesebb volt.

A második blokkban szerepet kap Leonce mellett Valerio, az udvar, illetve maga a király is, még ha csak audiovizuálisan van is jelen. Tóth Miklós, a színházi jelenetek rendezője nem bonyolítja túl az egyszerű kis történetet. Néhány abszolút mai dizájnú fehér fotelszerűség, benne a legszükségesebbnek vélt kellékek. S a térben a szereplők – egy-egy hangsúlyos tulajdonság kirajzolásával. Gyombolai Gábor játékos lelkesedése nem ér véget Valerióban. Annál is inkább, hisz több ez, mint játékos lelkesedés. A pozitív hozzáállás és az emberek iránti kíváncsiság olyan fajtája, amely nem lenne meg önmaga és a szerep személyes szabadsága nélkül.

A három órás délelőtti programból körülbelül háromnegyed óra szólt az előadásról. De ez-e a lényeg, ha közben elhangzanak a fenti kérdések? Ha három óra alatt megmozdítják magukat a nem feltétlenül színpadra kívánkozó vagy nem feltétlenül a kulturális értékek felismerésére nevelődő fiatalok? Ha eszükbe jut a saját életük, ha párhuzamot vonnak önmaguk és a szereplők sorsa között?

Az előbb egy, majd három, végül pedig hat jelenetet játszó szereplők a szünet előtt még játékra invitálják a közönséget. A szolgálót játszó Romankovics Edit szerepében marad. Őt lehet kérdezni foglalkozásáról: miért jó (vagy nem feltétlenül jó) itt dolgozni az udvarban, miért tűri, ha megalázzák, miért nem „alázza vissza” ő is Leonce-ot – s ami kevés csönd volt a gyerekek között, mind a hallott válaszok után következett. Mert van itt ugye munkanélküli férj – ahogy előfordul számtalan helyen. Várnak rá gyermekei otthon, éhesen. De: több a szabadsága, mint Leonce-nak, akinek a sorsa az, hogy király legyen. Mert ő az örökös. Terhet cipel – így fogja fel.

A szünet utáni második részben ez a teher kerül a középpontba. Ahogyan az első részben még inkább a lenézett szolgákon van a hangsúly, a folytatás Leonce-é. Aki lehetne Kata, Marci vagy András is, csak itt most épp Leonce. Nem kell mögé a Popó birodalom, Rosetta vagy a Szertartásmester örökös problémázása. Nem kell mögé a színházi emberek Leonce-olvasata, amelynek persze, hogy ellentmondana ez a foglalkozás. De van helyette valami más. Valami, ami talán itt és most fontosabb. Van ugyan egy Léna a maga egy szem jelenetével a harmadik blokk végén (aki ugye szintén lehetne Kata, Marci vagy András), de mivel a kamaszok ezt a részt nemigen említik a későbbiekben – s ezen a délelőttön mégiscsak rájuk szegeződik mind a négy figyelő szempár – Lénáról elterelődik a figyelem. Nem kell mögé a mindenkiben élő szabadságvágy, mert elé kerül. Mert a második rész egy az egyben arról szól, amivel mindünk nap mint nap szembe kerül: döntéshelyzetekről, melyeket ki jobban, ki kevésbé jól tud kezelni. A nagybetűs életről, amelybe egyszer mindannyian belekerülünk, ki előbb, ki később – s ezek mind kapcsolódnak a fiatalok és persze Leonce életéhez.

Az előadásnak – klasszikusan, ha úgy tetszik – nincs vége. Nincs meg a boldog egymásra találás, majd hetedhét országra szóló lakodalom, az elégedett Péter királlyal. Inkább Leonce eddigi életére visszagondolva címadásra buzdítja a fiatalokat Romankovics Edit.

A múlt vége – mondják a fiatalok. Ez elgondolkodtató, fejezzük is be – mondja Edit.

A szerző az előadást 2009. február 26-án látta.

Kapcsolódó anyagok

Az előadás honlapja

Kapcsolódó anyag

• A pálya szélén