Ha valaki színházzal, annak sajátságos autentikus formáival, az irodalomtól különböző működésmódjával szeretne találkozni, akkor ennek egyik izgalmaktól sem mentes módja, ha megnézi Balázs Zoltán valamelyik előadását.

Nem egyformán sikerültek, de színházi nyelvteremtés, színészi koncentráció és rendezői invenció szempontjából egyedülállóak. A Bolondok iskolájától kezdve a Mikádón keresztül - amely még látható az idén végzett bábos és opera szakos egyetemisták előadásában - egészen a Viharig. Ezek az előadások mind-mind különbözőképpen, de részei lehetnének egy olyan sorozatnak, amely arra tanít, hogyan működik, hogyan él a színház, és hogyan érzékeljük és éljük meg az előadásokat, kiszakadva a „frontális” színház ránk kényszerített passzivitásából, így-vagy úgy, az agyunkkal és az érzékeinkkel. Aktív résztvevőként. A befogadás különböző lehetőségeiről adnak számot ezek az előadások.

A Bárka Színházban bemutatott Leonce és Léna egy különleges, a magyar színházi közegben szokatlan szituációból indít. A színészek a kicsi (6 x 6 méteres) színpad két oldalán erdőként felsorakozva állnak, kezükben bambuszrudak. A rendező, Balázs Zoltán pedig a szintén két oldalt - de a színészekhez képest átellenesen - ülő nézőkhöz fordul, és beavatja őket abba, hogy mi fog történni. Játékmesterként egyenesen hozzánk szól. Elmondja, hogy Büchner töredékes szerkesztésű darabját a hagyományosnak mondható hozzáállással szemben a Maladype Találkozások Színháza nem próbálta meg egységes egésszé kerekíteni. Megőrizték a darab szétforgácsoltságát, a szövegben rejlő többféle irányt. Elmondja, hogy minden jelenetből több variáció készült, és az előadás során választhatunk majd, hogy esetleg több verziót is megnézzünk a megoldások közül. Előre elmeséli a sztorit is, nehogy eltévedjünk a bambuszrudak sűrűjében. (Popó és Pipi Birodalom két ifjú uralkodója az egymással való házasság és a felnövés felelőssége elől menekülve bolyongásuk során egymás karjába futnak.) Nem újdonság, láttunk már olyat, hogy egy prológus előre elénk tárja a történetet - Shakespeare-nél például, hogy mást ne mondjunk. Színháztörténetileg ismert a görög tragédiák esete is, ahol nincs szükség a történet elmesélésére, hiszen az adott közeg számára eleve jól ismert mítoszok különböző feldolgozásairól van szó. A kérdés az, miért érezte a rendező szükségét annak, hogy megfosszon bennünket a sztori izgalmától - ami mégiscsak fontos része egy előadás élvezetének -, és mit állít a helyébe.

A színpad két szélén rúdjukat meredten tartva állnak az éppen nem játszó színészek. Leonce-ok és Lénák, fegyelmezetten, koncentrált figyelemmel. A lábuk sebes, meglátszik rajtuk, hogy megdolgoztak ezért az előadásért. Ők is néznek, a közönséggel együtt bekerítik a pici színpadot. Követik a rendező utasításait, aki meghatározza, hogy éppen milyen szerep vár rájuk. Mi pedig próbát néző beavatottakká válunk, akik nem csak játék közben, hanem a játékuk szüneteiben is láthatják a színészeket. Állnak egymással szemben a pálya két szélén egy másfajta színpadi jelenlétben, készenléti állapotban, hiszen bármelyik pillanatban újra az arénába kerülhetnek, ahol meg kell küzdeniük a figyelemért és az újabb jelenetben való szereplésért.

Büchner huszonöt jelenetére darabonként négyféle variáció készült a színészek improvizációi alapján. Így lehetőség nyílik arra, hogy egy jelenetet különböző tónusban és hangszerelésben láthassunk. Komolyan vagy lazábban véve, akár egy ismert Britney Spears-szám dallamára, ahol a színészek a saját testükből csiholják a zenét, a színpad egyik széléről pedig Mogyoró Kornél segíti őket ütős hangszerekkel. Minden jelenet külön attrakció. Közösségi truváj vagy egyéni artistamutatvány.

Leonce monológját például kétszer látjuk: az egyik férfi színész, Tompa Ádám, majd később Fátyol Hermina arab nyelven megszólaló ismétlésében. A Lány, aki talán nem is Leonce-ból, hanem Lénából fogalmaz, koncentrált, mégis könnyed figyelemmel dobálja föl, és kapja el bambuszrúdját. Komoly és elszánt. Vallomásos, tépelődő szövegének csak dallama és lírája van jelen a jelenetben, de a szavak értelmét hozzuk magunkkal az előző epizódból, belül tudjuk, hogy mi az, ami nem hangzik el.

Az előadás a test és a szöveg együttes jelenlétére épül. A bambuszrudak egyszerűnek tűnő, ám sokféleképpen használható eszköznek bizonyulnak, biztosítják a színpadkép folyamatos változását. Lehet velük küzdeni, a föld tengelyévé, vagy hajóárboccá változhatnak, megmutatják a nevelő és nevelt, vagy az út szélén találkozó két idegen közötti kapcsolat dinamizmusait. Egyszerűek, mégis veszélyes mutatványok eszközei. A mozgás és a beszéd egyenrangú kifejezőeszközökké válnak.

Kezdetben úgy tűnik, mintha a játékmester valóságos befolyást engedne a nézőknek az események irányítására. Ám ez csalóka látszat, a kis színpad körül kialakuló szertartás része. A közönség nyilvánvalóan nem tud egységes hangként megszólalni, nem is nagyon próbálkoznak az én estémen. A rendező pedig, talán a türelem fogytától félve, pörgeti az eseményeket. Ő ismeri az anyagot, ő tudja, mit, és kinek érdemes duplázni. Megpróbál egy izgalmas változatot összeszerkeszteni az adott estére, választásaival irányítani a nézőkben kialakuló Leonce- és Léna-képet. Az előadás során több színész által megformált főszerepek lassan elkezdenek egy-egy figurához kapcsolódni. Máskor talán másképp alakul. Nem hiszem, hogy lenne ideális változat. Esetlegessége a szervezési ügyetlenségeivel együtt is erősebb, mint egy kötött forma merev statikája. Az én estémen Páll Zsolt és Fátyol Kamilla viszik a prímet. Leonce és Léna kezdeti sokarcúsága ebben a két színészben ölt végül testet. Mégsem bennük fejeződik be a szerep.

Az utolsó jelenetben a közönségből választódik ki Léna és Leonce. A színészek a színpadra vezetnek két nézőt, és a szájukba adott mondatokkal, illetve a szereplők helyettük elmondott gondolataival segítik őket az egymásra találásban. Kötött helyük van az előadásban, nem nagyon tévedhetnek el, mégis szabadon mozoghatnak. Ők jelenlétükkel valóságosan is befolyásolják az eseményeket. Nem a történet menetét, hanem annak színházi megvalósulását.

Az előadás végén a színészek lefutnak a színpadról, és a teret előre odakészített papucsokban hagyják el. A papucsok ütemes klaffogása - ki és be, a tapsrendre feloldja az előadás szigorú, koncentrált rendjét.

A szerző az előadást 2008. május 11-én a Bárka Színház Stúdiójában látta.

Az előadás 2008 szeptemberétől a Thália Színház Új Stúdiójában látható.

Kapcsolódó anyagok

Az előadás honlapja

Kapcsolódó anyag

• Ami helyette van